A karantén szó negyvenet jelent. A XIV. században a pestis idején kezdték alkalmazni a negyven napos elszigetelést Velencében, tehát az olasz quaranta szóból ered. Spanyolul is a spanyol negyven alakját viseli, csak egy betű különbséggel. Cuarenta días en cuarentena, annyit jelent, negyven nap karanténban.

Letelt a negyven nap karanténban, ezennel követelem, hogy engedjenek ki, de hiába, a 21. századi korlátozás hosszabb, mint a középkori. Ha május végéig eltart, simán hívhatjuk már úgy, hogy ocsentén, vagyis nyolcvan nap. Az itt számon tartott utolsó májusi nap, a május negyvenedike amúgy is jelentős dátum, mert van, egy olyan mondás, amiben csak így jött ki a rím:

Ez egy ilyen hosszú távú időjárás előrejelzés, a tenger hőmérséklet-kiegyenlítő hatására utal, vagyis hogy hiába tűz hosszú órákon át a nap olyan magasan az égen, hogy még hozzám is besüt, hiába van már napközben strandidő, a tenger még nem melegedett fel, napnyugta után azonnal visszahűl a levegő, fel kell öltözni. Május negyvenedike ugyebár június kilencedikére esik, és valóban, az én személyes népi megfigyeléseim szerint is június első hetében még mindig kell az a dzseki, este, éjjel, vagy kora reggel. Hideg és hosszú itt a tavasz, de cserébe ugyan ezért meleg és hosszú az ősz is, mert a tenger decemberig nem hűl le, és nem hagyja lehűlni a levegőt sem.

Lehet, hogy bent maradunk május negyvenig. Úgy volt, hogy ezen a hétvégén végre lejár a teljes elzárás, és lazítanak a feltételeken, de végül csak a gyerekeket engedik ki. Még szerencse, hogy őket kiengedik! Ez az egyetlen ország Európában, ahol negyven napja egyáltalán nem mehetnek ki a lakásból, ami azért elég kegyetlen dolog.

A hét elején kitalálták, hogy a rend érdekében annyit megengednek, hogy elkísérjék a szülőket vásárolni, vagy bankba, vagy gyógyszertárba. A többség persze teljesen kiakadt ettől, hogy a parkba nem mehetnek sétálni, de a legveszélyesebb helyekre beengednék őket jól összefogdosni mindent. Végül szerencsére győzött a józan ész és inkább a kutyákhoz hasonló jogokat kaptak, a lakóhelytől maximum 200 méterre sétálhatnak, biciklizhetnek, rollerezhetnek, szigorúan felnőtt kísérettel, egy órát, egy felnőttel maximum három gyerek.

És azért vásárolni is elkísérhetik a szülőket, ha van szülő akinek erre van igénye. Én személy szerint egyedül is elég komplikáltnak tartom a bevásárlást. Megtalálni a megfelelő időpontot, amikor nincsenek túl sokan, egymástól két méterre sorban állni, kezeket fertőtleníteni, a fertőtlenítőtől nedves kézre valahogy kesztyűt húzni, aztán bent bénázni, hogy a nejlon kesztűvel ne csússzon ki a kezemből semmi. Megvárni, míg a másik végre kiválasztja a megfelelő csokis kekszet, mert nem tolakodhatok oda két méteren belül, messziről, fejet elfordítva benyúlni a sajtért, mert ott is válogat valaki és nem szabad hozzá közel menni. Kitalálni, hogy a sok elszórt ember közül melyik lehet a sor vége, nem érdemes kérdezgetni, nem szívesen beszél senki. Mire végre az előttem lévő biztonságos távolságra elhagyta a futószalagot, elkezdhetek a kesztyűben bénázva felpakolni rá, de visszalép egyet a bankkártya-leolvasóhoz, és én nem léphetek hátra, mert ott a mögöttem lévő, oldalra kiállok a sorból. Végre én jövök. Pakolnám a már átjutott cuccokat, de nem léphetek közel a pénztároshoz, őt igazán nem szabad veszélyeztetni, tőle van a kaja, de az előző vásárló még ott pakolja a szatyrát, ismét oldalra lehet csak eltávolodni és tehetetlenül várni.

Fizetni kell, készpénzem van csak, tök ciki. Minden egyes alkalommal becsípi a pénztárca cipzárja a kesztyűt, nem tudom kinyitni, beragad, visszazárni sem megy már, kiszakítja a kesztyűt. Esélytelen a nejlon kesztyűben aprót válogatni, mindig bankjeggyel fizetek, a fémpénz pedig napról napra csak gyűlik a tárcámban. Gyorsan be kell pakolni a szatyorba, a következő vásárló már vészesen közeleg, de a kesztyűben csak egyesével tudom megfogni a dolgokat, képtelenség a három macskakajás konzervet egyszerre összeszedni és a három tábla csoki is szétcsúszik, csak az az üveg cékla le ne essen. Jajj a blokkot sem szabad ott felejteni, hátha igazolni kell hazafelé, hogy nem otthonról hozom ezt a teli szatyrot. Végre óvatosan ki lehet menni, nagyon vigyázva, hogy a befelé jövővel ne ütközzek az ajtóban. És mindez jövő héten már gyerekekkel nehezített pályán. Nagyon jó móka.

Ma van a spanyol szerelmesek napja, katalánul a San Jordi, ahogy a feministák hívják: Santa Jordina, nehogy már egy férfinak köze legyen a szerelemhez, a romantika amúgy is démoni manipuláció, ami megalázza és rabságba taszítja a nőket. Spanyolul Sant Jorge van, György nap, ami Magyarországon holnap lesz. Itt is ünnepelnek névnapot, úgy mondják, ma van a szentem, de azoknak is van szent napja, akinek a nevét nem viselte szent. Például Andrea még nem volt egy sem szentté avatva, mégis van szent napja, a november 30. Amúgy a legtöbb szent, vagyis a névnapok egy nappal korábban vannak, mint Magyarországon, nem tudom miért. 

Szóval itt Sárkányölő Szent György hozza a rózsákat, ami szerintem sokkal logikusabb, mint a februári Valentin, és nem csak a rózsa ára miatt, hanem azért, mert a tavasz romantikus effektjei sokat segítenek szerelmi ünneppé tenni ezt a napot. A Valentin napról mindig is azt gondoltam, hogy aki akkor szerelmes, vagyis túlélte a kapcsolata a legsötétebb téli hónapokat, és tavaszi bizsergés nélkül is hangulatban van még vagy már a tél végén, az bizony különleges szerelem lehet, én biztos nem tudnék februárban romantikázni. Ilyenkor áprilisban viszont, amikor minden zöldell, nyílik, virágzik, és burjánzik a természet, nagyszerű szerelmesek napját tud tartani mindenki. Jelenleg otthon bezárva. Remek.

Normálisan ezen a napon minden utcasarkon van rózsaárus egy vödör rózsával, most csak az élelmiszerboltokban lehet rózsát kapni. Gondolom, nagyon hamar el fog fogyni, mert már reggel minden férfi rózsával a kezében mászkált az utcán. A nőknek könnyebb, mert a hagyomány szerint könyvet ajándékoznak a kedvesüknek, azt pedig simán le lehet venni egyet a polcról. Újabb pont a listán, miért jobb a nőknek. Mondjuk a rózsa meg elhervad. Egy-egy.

Mostanában már nem is bíztatnak minket kiszabadulással, jól meg van szervezve ennek a pszichológiája. Az elején ugye 15 napnak indult, majd a húsvétot is lemondták, aztán hetente hosszabbítottak, míg szép lassan megszoktuk, mostanra pedig már csak azt magyarázzák, hogy el kell fogadnunk, hogy a koronavírussal együtt kell élnünk, amíg nincs vakcina. Néhány bárban ugyan már plexifalakat építenek a vendégek elszeparálására, de senki nem mondta, hogy valaha is kinyithatnak. A nyaralásokról is csak annyi szó esik, hogy felejtsük el. Néha fantázia szintjén felmerül az ötlet, hogy esetleg ahol több kilométeres strand van, oda korlátozott létszámban leengednének néhány embert, de úgy, hogy a zuhanyzókból fertőtlenítő folyna. Az augusztus végi híres paradicsomdobáló fesztivált is lemondták, már megint kihagyom.

Alaposan átalakult a világunk, és nagyon kellemesen nyugodt volt az átmenet. Csak az elején volt egy kis apokalipszis hangulat, azóta hétről hétre egyre unalmasabb. Nem csak megszoktam ezt az életmódot, hanem még jött egy olyan érzésem is, hogy titkon mindig is így akartam élni. Ez valami olyasmi érzés, mint amikor a rabok hosszabb börtönbűntetés után már nem is akarnak kiszabadulni, mert félelmetesnek látják a kinti világot. Nem tudom már, hogy a többiek hogy viselik, mert mindenki elhallgatott. Lecsendesedtek a csoportok, kevés a megosztás, egyre kevesebbet nyilatkoznak magukról az emberek. Negyven nap karanténban a lélek visszahúzódik a csigaházába és otthon marad.