Két hete a madarakért aggódom, mert a városban már nem vadállatok többé, hanem generációk óta az emberi környezethez és tevékenységekhez alkalmazkodott fajok. Élhetnének a vadonban is, de velünk élnek a civilizációban.

Bár a legtöbb fejlett nagyvárosban már régóta tilos az etetésük, mégis sokan dobálnak nekik mindenféle morzsákat. Rengeteg hajléktalant láttam az elmúlt években galambokat etetni, mert sok szabadidejük van, éppen a madarakkal megosztott közterületen. A madáretetés egy fontos lelki kiegyensúlyozó cselekedet, ettől úgy érzik valami jót tesznek a világnak, valakit ők is képesek táplálni. Ráadásul rengeteg kenyerük és péksüteményük van az étkezdékből, meg mindenféle adományból.

Mert az emberek azt hiszik, ha valaki az utcán él, annak biztosan kenyérre van szüksége.

Ez ilyen társadalmi ösztön. Vagy a mesékből jön, hogy a szegény ember egy falat kenyérért könyörög, nem tudom, de azt mindig adnak, az alap.

Idős emberek is sokszor töltik az idejüket madáretetéssel. Náluk inkább pótcselekvés ez, hogy ne csak úgy céltalanul üljenek a padon, és persze őket is elégedettséggel tölti el, hogy valamit tudnak adni, amire szükség van.

A madarak másik fő élelmiszer forrása minden olyan helyszín, ahol az emberek esznek. Parkok, terek, sétányok, padok környéke, udvarok, teraszok, lépcsők, piacok, terngerpartok, satöbbi. Elsősorban a lehulló morzsákra utaznak, de a jobban szocializált egyedek a kéregetést is elsajátították már. A turisták helyi kedvencei, a zöld papagájok pontosan tudják, hogy egy fotó kedvéért valami élelemmel fogják közelebb csalogatni őket. Ezt a leleményes és gyors verebek sokszor kihasználják és elcsenik a ledobott kaját a papagájok elől. A galambok is messziről kiszúrják, amikor felszolgálják a vendégeknek a szendvicset és a süteményt a kávézó teraszán és ha egy padon vagy a tengerparton valaki felbont egy zacskó csipszet, azonnal ott teremnek és minden ehető hulladékot eltakarítanak. A város közepén, a Plaça Cataunya-n pedig kifejezetten csak az őket etető turistákból élnek.

A városi sirályokról egy külön tanulmányt lehetne írni, olyan változatosan étkeznek. Elsősorban a halat szeretik, ezt amikor csak lehet a halászoktól szerzik be. Esetleg a piacon. Szombat kivételével minden nap dolgoznak a halászhajók, délután érkeznek vissza a kikötőbe, tisztítják a hálóikat, válogatják a zsákmányt, szórják ki a felesleget, ebből laknak jól a körülöttük gyülekező tengeri madarak. Vasárnap zárva van a halpiac, ezért szombaton a halászok pihennek, elmarad a halvacsora.

Ilyenkor kezdenek a városban randalírozni a sirályok.

Mintha nem lenne elég a szombati éjszakai élet romboló hatása és a sok buliszemét, vasárnap hajbalban a sirályok csapatostul borogatják ki mindenfelé a kukákat. Amíg egy fosztogatja a szatyrok, zacskók, zsákok tartalmát, az összes többi fertelmes rikácsolással buzdítja, és ha előkerül valami ehető, azonnal indul érte a bunyó. Ha nem sikerül jóllakniuk, akkor elkezdenek galambra vadászni. Sokszor látni vasárnap délelőtt galambbelsőséget zabáló sirályokat és hozzá az ettől borzongó turistákat. Néhány egészen civilizát példány már áttért egy amolyan félvega életmódra, ők hajlandóak bizonyos péksüteményeket elfogadni a kikötőben a turistáktól, amig várják a halászokat. Na nem kenyeret persze, hanem zsírosabb tésztákat, croissant, pizzát, ilyesmit.

Most a koronavírus korban, hogy már az egész bolygón összesen az emberiség fele otthon van, de itt Barcelonában például két hete mindenki, és egy darab turista sem maradt a városban, ezek a madarak súlyos élelmiszerválságba kerültek. Se etetés, se lehulló morzsák, se vendéglátás, se turizmus, se utcai szemét. Halászok még valamennyire maradtak, de gondolom a vendéglátóipar teljes leállása miatt, a zöldségekhez hasonlóan, csak lakossági fogyasztásra termelnek, drasztikusan visszaesett a forgalmuk. Ezt bizonyítja, hogy hallom, a sirályok egész héten, minden hajnalban hatalmas lármát csapnak. Azt a kukaborogató lármát, csak most az emberek nem esznek az utcán, semmi kaját nem találnak az utcai szemetesekben, maximum néhány nejlonkesztyűt.

Sokan mondják, hogy hát halásszanak. Nem olyan egyszerű az, mikor ezeknek az állatoknak már az ükapja sem volt halászásra szorulva, generációk óta az emberi tevékenységek mentén táplálkoznak. Persze lehet, hogy az éhség meghozza az ösztönt és újra ragadozók lesznek. Talán most a kihalt, nyugodt kikötőkbe visszatérő halállomány is segíti őket.

Ha nem, akkor pedig marad a galambtrancsírozás, a galambok úgyis egyre gyengébbek a tömeges éhezés miatt.

Rájuk is mondják, hogy egyenek rovarokat, ami még az elmúlt héten valóban működött is, szerencsére sokat esett az eső, sok rovar hullott a földre, láttam is a galambokat csipegetni, de sajnos ez nem tudja pótolni az eddig megszokott élelmiszer mennyiséget. Városi galamb a hivatalos nevük, nem fognak tudni az ember nélküli városban túlélni.

Ezt sejtik is és elég furcsán viselkednek. Még a sirályok is sokkal közelebb engednek magukhoz, mint általában és ahol pedig kaját sejtenek, szinte támadólag lépnek fel és egymást taposva küzdenek a túlélést jelentő élelemért. Ők élik meg azt az apokalipszist, amitől mi pánikoltunk az elején, és kifosztottuk a boltokat. Ők nem tudtak felkészülni, nekik nem szóltunk.

Szerencsére nagyon nem vagyok egyedül, akit érzékenyen érint ez az ügy, főleg egy ilyen állatbarát országban, ahol a kutyáknak több joga van, mint a gyerekeknek, naponta többször is sétálhatnak. Barcelona önkormányzata a covid intézkedések idejére ideiglenesen engedélyezte a madarak etetését, és bizony sok ember a szívén viseli városlakó madárkáink sorsát. Rengetegen öntenek ki nekik kilószámra élelmet, rízst, gabonákat, kenyeret, amire nagy szükségük is van most a galamboknak. A város bármely pontján pillanatok alatt elfogy bármilyen szétszórt madáreleség. Mostantól én is szórok egy zacskó rízst minden bevásárlásnál.

 Nosztalgia papagájcsapat a hegyről.