Mindenféle fordulóponthoz érkeztünk. Először is abba hagytam a statisztikák nézését, mert a minap egy műsorban összeszedtek három nemzetözi járványügyi szakértőt, akik jó alaposan, mindent összevetve kielemezték a helyzetet, majd egymástól függetlenül megállapították, hogy három- vagy négy- vagy hétmillió fertőzött lehet Spanyolországban. Hát akkor nekem teljesen felesleges tudnom, hogy ebből a több millió koronásból hány százezret sikerült letesztelni. Ezzel egy csapásra értelmét vesztették a világranglisták, a halálozási ráták, a gyógyulási arányok és mindenféle egymillió lakosra vetített csodamutatók. Azonnal bele is csengett a fülembe a statisztika "alaptétele", hogy megfelelő mennyiségű adatból, a megfelelő módszerrel bármit ki lehet mutatni, vagyis, hogy

"Annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam." 

Gyorsan rá is kerestem, hogy is volt ez pontosan, mire is mondta ezt Churchill, és kiderült, hogy még ez a mondás sem úgy van, nincs rá se bizonyíték, se statisztika, hogy Churchill ilyet mondott volna, az egész egy városi legenda. Bravo. Mindent erősen meg kell kérdőjelezni, amiben statisztika van! 

És itt még egészen kedvesen alakítják a statisztikákat, kormányzati szinten is elismerik, hogy fogalmuk sincs a fertőzöttek számáról, nem trükköznek a tesztekkel, ennyit csinálnak, protokoll szerint tesztelik azokat, akiket elsődlegesen megillet, nincs több, ennyi van. Mennyi? 250 ezer hetente, négy spanyol céget sikerült ráállítani a gyártásra, további négy még folyamatban van, legalább más országoktól már nem függ a tesztelés. Sok országban inkább próbálnak minimális számú tesztet végezni, hogy ne szálljanak el a fertőzöttségi adatok, lehessen még egy kicsit tagadni. Itt épp ellenkezőleg. Mindenkit le akarnak tesztelni, hogy aki már túl van a víruson, az mehessen gyorsan dolgozni, mert azonnal fel kell pörgetni a gazdaságot. 

Kíváncsi vagyok nagyon, nekem is volt-e koronavírusom. Én az elejétől fogva el akartam kapni, mert nagyon féltem, hogy ha elutazom innen keletre és ott kitalálják hirtelen, hogy veszélyes országból jöttem, akkor bezárnak. Gyorsan túl akartam esni rajta, hogy gyógyultként szabad lehessek. Februában nem is mostam kezet. Aztán ahogy nőtt a pánik és nyílvánvalóvá vált, hogy az utazásomnak lőttek, egyre kíváncsibb lettem, milyen is lehet ez a híres vírus, mert szerintem rólam leperegne, elég extrém dolgokkal tréningeztem az immunrendszerem az elmúlt években. Ha meg nem... Hát az is egy új tapasztalat. Végül csak a karantén kezdetén tettem le róla, addigra felébredt bennem a társadalmi felelősségvállalás, nagyon megfogott ez a gyufás kép.

A második héten furcsán fájt a tüdőm reggelente és Titoval sem bírtam öt percnél többet fogócskázni, mert nem kaptam levegőt. Nem vettem tudomást ezekről a tünetekről, gondoltam, majd ha már lázam lesz. Szerintem nem lett, de nincs lázmérőm, és különben is már tudjuk, hogy a többség szinte tünetmentes. Az csak mostanában derült ki, hogy a macskák is elkaphatják és Tito bizony napokon keresztül nagyon hangosan vette a levegőt és álmában is egyfolytában szuszogott, nyüszögött, de én ezt is eltereltem azzal, hogy biztos csak kikészítette, hogy egész nap fűtök és imád a fűtőtest előtt aludni, míg teljesen átsül. Pedig utólag belegondolva, szerintem kéz a kézben, immunközösségben szépen megküzdöttünk a kórral.

Erről szólt a legutóbbi álmom is, amiben egy fesztiválon elszabadult egy hatalmas tűzpiros körhinta szerű, sok hosszú karú szörnyeteg, amitől mindenki bepánikolt és sikítva menekült, de én szembeszálltam vele, mert tudtam repülni és különben is azt hittem, hogy hős vagyok. A hatalmas szörny valahogy mégis leblokkolt engem, nem tudtam rajta felülemelkedni és sokkal gyorsabb is volt nálam, üldözőbe vett. Már éppen megijesztett a helyzet, amikor jött hős Tito és ahogy közeledett a támadóhoz, az egyre jobban elgyengült, mig végül a kiscica érintésétől teljesen ellágyult. Én ezt az álmot úgy fordítom, hogy a macska immunrendszerében van a megoldás a vírus ellen. Kár hogy álomból nem lehet fotót lementeni, remek szelfi lenne a zárókép, ahogy Titoval két szuperhősként legyőztük a fenevadat.

De az is lehet, hogy az igazi fenevad az a bezártság, és az egyedüllét, amitől valóban Tito óv meg. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle! Én még a mikróhoz sem tudnék beszélni, mint a többiek, nincs mikróm, képzeletbeli mikrót pedig nem akarok, mert az könnyebben válaszolhat, az pedig már az elmebaj előszobája lenne. Mint ahogy itt kering egy érdekes felhívás, nem tudom, mennyire komoly, fordítom:

A Pszichiátriai Szakmai Kamara hivatalos felhívása:

Tekintettel a mostani helyzetben hozzánk beérkező hívások nagy mennyiségére, tájékoztatjuk önöket, hogy a karantén ideje alatt teljesen normális, beszélgetni a fallal, a növényekkel vagy a háztartási gépekkel.

Kérjük, KIZÁRÓLAG akkor hívjanak, ha ezek válaszolnak.

Ebben az a vicc, hogy nem vicc, szóval addig jó, amíg a macskával beszélek és nem felel. 

Szépen letelt már három hét is, egészen hozzá szoktam az ingerszegény élethez. Ezt akkor szoktam észre venni, amikor kimegyek az utcára és a tűző napfényen kívül a kisebb zajok is rendkívül irritálnak, egy kiabálás pedig egészen felkavar. Nem bírom megállni, szoktam zsörtölődni is, például a minap teljesen kiakasztott, hogy a Lidl előtt sorban álló emberek nem két méter távolságot tartanak egymástól, hanem 10-15 métert. Körülbelül huszan vártak, tehát a sor vége nagyjából kétszáz méterre volt, szerencsére mondjuk kanyarogva, tehát nem kellett ennyit legyalogolni, de akkor is, normálisak? Mondtam is nekik ahogy elhaladtam melletük, hogy a vírus nem ugrik ekkorát, megvárja, amíg bent a hűtőpultnál majd újra összetalálkozunk, ott a legszűkebb a hely. Még most is felbosszant az ügy nem tudom miért. Olyan lettem, mint egy zsémbes nyugdíjas nyanya.

A másik furcsa tünet az érzelmi inkontinencia, mindenre túl érzékeny vagyok. A katalánokra ráförmedtem, hogy ne diszkrimináljanak katalán körüzenetekkel, mindenki beszél spanyolul, most az egyszer gondolkodjunk logikusan és praktikusan és ha valamit az egész csoporttal akarunk közölni használjuk a közös nyelvet, amit mindenki megért, és legyen most elég a fizikai elszigetelődés, a karantén idejére függesszék fel a nyelvi kirekesztést, mert nem bírom tovább. Gyorsan szerveztek is egy katalán tanfolyamot, javíthatatlanok.

A filmeken is sírok, ez teljesen várható volt, ami inkább meglepő, hogy újabban már a reklámokon is. Jól esik, felszabadító és aztán mindig jót röhögök magamon, jó irányba jövök ki belőle, hiszen rengeteg tapasztalatom van benne, ennél még sokkal-sokkal rosszabb állapotban is voltam.

Ez a mostani helyzet egy kis teadélután abban a pokolban ahol régebben éltem.

Egyszer majd azt is leírom, mert abból jön a blog címe.

A következő szint, hogy ma a dimenzióváltás reményében néztem egy tarot kártya elemzést és az is kikészített, mert az egyik lap a Levegő Vándora volt. Ettől a csodálatos szókapcsolattól akaratlanul is eltört a mécses, mert belegondoltam milyen volt, amikor én voltam a vándor a szabad levegőn. Paplan alatt sirattam egy darabig a szabadságom, közben a videón ott tartott már az elemzés, hogy "és akkor felragyog a remény", erre kicsit megnyugodtam, kidugtam az orrom a paplan alól és csodát láttam.

Lejött hozzám a Nap és beragyogta a szobát.

Mivel a legalsó szinten lakom ugye, és a belső udvarra nyílik csak ablakom, télen egyáltalán nem érnek le idáig a napsugarak. Hónapok óta várom, nézem, méricskélem, hogy mikor jár már annyira magasan, hogy lejön ide a fény, erre tessék, a tarot működik, a Levegő Vándora elhozta a csodát öt percre, és innentől pedig minden nap egyre több lesz belőle. Fantasztikus fordulópont, mostantól augusztusig napfényes szobám van, teljesen fel vagyok dobva!

Titot is hívtam gyorsan napozni, de a természettel összhangban ő is éppen dimenzióugrást hajtott végre. Életében először felmászott a birtokhatáron a falra, ott hisztizett a tetején, hogy nem tud lejönni. Kis bíztatásra azért sikerült neki. Ezen az oldalon még könnyű, ott van a fal tövében egy páncélszekrény, hogy az idő vasfoga a rozsdával kinyissa, azon tud közlekedni, de ha egy napon majd a másik oldalra leugrik, onnan nem fog tudni visszajönni, mert ott nincs semmi. Remélem ő is látja, hogy az ott egy üres dimenzió, nem éri meg levetnie magát ebbe a csillagkapuba, legyen elég, hogy addig eljutott, hogy átnéz.

Minden tekintetben ez a nagy fordulatok időszaka, most már fix szabadulási dátumunk is van: április 26. 00.00. Tehát kevesebb van előttünk, mint amennyi mögöttünk, túl vagyunk a félúton! A már említett szűk körben végzett statisztikák szerint nagyon látványosan elmúlt a görbe könyörtelen felfelé ívelése és végre megérkeztünk a fennsíkra, amit stabilizációs szakasznak hívnak, és ami érzelmileg már eléggé rám fért. Ha a statisztikának nem is hiszek, a nyers adatok is mindenképp bíztatóak, egyre több szabad ágy van a kórházakban, az intenzív osztályokon is, továbbra is mindenhol nyugodtan és szeretettel várják az egyre csak gyógyuló betegeket.

Nem lesz persze azonnal teljes szabadság, tulajdonképpen csak dolgozni lehet elkezdeni, és szabad levegőre kicsit kimozdulni, de gyülekezni, bulizni, indokolatlanul kapcsolatba lépni nem, és a maszk kötelező lesz egy darabig.

A maszk az új nyakkendő.

Azt is mondják az elejétől kezdve, hogy elvileg a gazdaságnak nem lesz semmi baja, mert tulajdonképpen csak befagyasztották. Most letudjuk a nem létező húsvéti napokat, amitől már most benyüzsögtek a spanyolok és egyre többen szegik meg vallási indokkal a karantént, mert nem bírják ki például a virágvasárnapot némi groteszk felvonulás nélkül. Szóval az ellehetetlenített húsvét után szépen fokozatosan elkezdik kiolvasztani a gazdaságot. Hát úgy legyen, olvadjon csak, én küldöm a dimenziókapuból a napenergiát hozzá!