Egész nap esik az eső, de tulajdonképpen tök mindegy, mi folyik odakint. Csak Tito panaszkodik, hogy nem tud kimenni az udvarra. Néz rám és úgy nyávog, mintha én csinálnám az esőt. És valóban, honnan tudhatná, hogy nincs hatalmam felette, mikor a kaját is én szerzem, sőt, én adagolom, a világításról is én döntök, vizet fakasztok a falból, az alomtálcám is vízzel működik, a mosógépet és a félelmetes porszívót is uralom, a tisztítószerekkel mindenfelé illatokat varázsolok, a területet is rendszeresen átrendezem és a nagy, fekete legyeket is le tudom csapni. Nem érti, az esőt mikor hagyom már abba. Állítólag a macskák, mint a kisgyerekek úgy gondolják, hogy minden, ami körülöttük történik az értük és miattuk van. 

Egy hónap kijárási korlátozás után, először történt olyan, hogy egy rendőr megállított az utca végén, és megkérdezte hova megyek. A zöldségeshez mentem, mert semmi gyümölcs nem volt már itthon a turmixhoz. Nagyon cseles volt, mert azt is megkérdezte, hol lakom, nehogy túl hosszú utat tegyek meg. Öt perc múlva visszafelé pedig jól megnézte a banánt és a kivit a nejlon szatyorban, amiért érdekes módon nem kellett külön fizetni, pedig már jó ideje tilos ingyen adni a démoni műanyag szemetet. Úgy látszik most, hogy kitisztult a levegő a belvárosokban is, már nem olyan fontos a műanyag megvonása.

A vírus lett a fő ellenség, a műanyag már nem is tűnik olyan veszélyesnek.

Vagy csak tudta a zöldséges, hogy most biztosan nem ellenőrzik, azt csinál amit akar.

Érdekes módon kimondottan jól esett, hogy végre ellenőrzés van az utcámban, és nem csak úgy önszántamból ülök itthon már öt hete. Öt hete! Az ember nagyon gyorsan megszokik mindent, én is annyira hozzá szoktam már ehhez a karanténhoz, hogy mostanra teljesen normálisnak érzem, nem vágyom már a régi rohangálós életre, sőt ajánlani tudnám ezt mindenkinek, szóval el is várom, hogy most már tényleg tartassák be a népekkel a szabályokat, legyen már valami értelme is ennek a kollektív elszigetelődésnek. 

Mivel egy jó kis sehova nem vezető rejtekutcában lakom, ami ilyen kis hátsó utca, nincsenek üzletek és a nap is csak délben egy órára süt be, ez évek óta tipikusan a drogdílerek munkahelye, páran itt is laknak az utca másik végén, a szomszédok nagy bosszúságára. Mindig kint állnak a sarkon, kimondatlanul kínálva rejtett portékájukat, mert ha vevő jön, egyszerűen csak besétálnak kicsit a sikátorba és már fesztelenül csereberélhetik is a javakat. A korlátozások miatt persze nagyon megcsappant a létszámuk, nem is állhatnak már egy helyben, de mivel a vevők továbbra is megszokásból ide jönnek, hát nekik is itt kell mászkálni fel-alá, mintha dolguk lenne. 

Éjszaka gyakran jönnek a motoros rendőrök, de napközben szinte semmi ellenőrzés nem szokott lenni, rendszeresen ugyanazok az árusok jönnek-mennek itt minden nap. Engem inkább a zombik zavarnak, vagyis a fogyasztók, folyton itt ólálkodnak, bármikor kinyitom az ajtót szellőztetni vagy Titókával napozni kicsit, már egy-két gyanús arc itt kíváncsiskodik, vajon milyen lehetőségek vannak, és persze az utcát is folyton összeköpködik, ami alapból csak undorító, de most még fertőzésveszélyes is.

Ráadásul minden nap szokott lenni verekedés, amibe az utóbbi időkben a szomszédok is beszállnak, a többség csak erkélyről kiabálással, de pár napja egy hapsi annyira felhúzta magát, hogy husánggal ment neki az alvilágnak, addig üvöltve, erősködve, és a bottal hadonászva, amíg ki nem zavart mindenkit az utcából.

Már gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt beszüntetni, de mivel a nyugalmam érdekében nem akarok velük szembe szállni és nem is fogok rájuk rendőrt hívni, az nem az én stílusom, gondoltam, inkább jól meghírdetem, kiírom az utcanév-tábla alá, hogy Narkó utca, 24h nyitva, hátha végre felfigyelnek rá a hatóságok.

Nem csak én gondolkodtam így, hanem a szomszédaim is. Összeszerveződött az utca, és tegnap csináltunk egy nagy tüntetést. Az utca egyik oldalára kiírták, hogy üdv a drogszupermarketben, a másik oldalra pedig, hogy nem akarunk több drogot, szemetet, civilizálatlan magatartást, csak összefogást, együttélést, biztonságot és méltóságot. Ki is plakátolták az egész utcában, hogy beszüntetjük a drogkereskedelmet, még az én ajtómra is ragasztottak plakátot. Aztán nagy ricsajt csaptunk egy fél órán keresztül, tapsoltunk, kiabáltunk, lábost vertünk, kint volt a sajtó és a rendőrség is, tehát a zombik éléskamrája elég nagy nyilvánosságot kapott. Sajnos nem találtam meg, melyik híradóban volt, pedig pont a kamerával szemben tapsoltam frissen mosott hajjal, csak ilyesmi cikkeket láttam az eseményről.

Úgy tűnik lehet valami hatása, mert pont most a szakadó esőben hallottam a motorokat itt megállni, kinéztem, és egy esernyős árust motoztak éppen. Hát igen, elég nehéz megmagyarázni, hogy milyen indokkal mászkál itt a híres drogszupermarketben vasárnap délután az esőben.

Más nem nagyon történik, továbbra is meghosszabították a vészhelyzetet, már nem is tudom követni, kinek, meddig, és nem is számít, ha mostantól ilyen lesz az élet, akkor így élem és kész. Teljes megszokásban vagyok. A gyerekeknek viszont nem kívánok ilyen életet, és szerencsére mások sem, őket végre kiengedik egy hét múlva, napi egy órára levegőzni. Már épp ideje volt, mert nekik sokkal nehezebb lehet, ők még vásárlási, vagy kutyasétáltatási indokkal sem mehetnek ki, nagyon kell ez a könnyítés.

Frissítés: Öt napig tartott végül az álmosító hatású eső és közben a katalán tévében leadták, ahogy tapsikolok. Az első másodperctől már ott sétálok a bemondó mögött, mert hirtelen kíváncsiságomban vásárolni indultam. 56 másodpercnél tapsolok :)

https://twitter.com/linformatiu_tve/status/1251855249905762307

https://twitter.com/i/status/1251855249905762307