A fokozatosság elve alapján múlt hét végén kiengedtek 6 millió gyereket levegőzni, ma pedig 30 millió felnőttet sportolni. Szóval mindenki azonnal sportoló lett.

10 millió idős ember is ma szabadul, mehetnek sétálni. Ebben már semmi fokozatosság nincsen, sőt, inkább hirtelennek mondanám, hogy mától tényleg mindenki az utcán van, de hát ez ilyen emberi jogi kérdés, mert nem lehet senkit a kora miatt diszkriminálni, máshogy kell megoldani a védelmüket. Ezért idősávokba raktak minket, hogy ne egyszerre legyen kint mindenki. A reggel sportolóké, a délelőtt az időseké, az egész délután a gyerekeké, aztán este még egy óra az időseké, és a maradék, éjjel tizenegyig megint a sportolóké. Naponta csak egyszer szabad kimenni, gyerekeknek és időseknek maximum egy órára és maximum egy kilométerre, de a sportolókat nem korlátozták be, se időben se távolságban. 

Nagyon vártam ezt a reggelt, alig bírtam éjszaka aludni, és nem csak az izgalom miatt, az csak intenzív álmokat okozott, hanem a szomszéd pakisztáni család miatt, akik Ramadant tartanak, most éjszakai életet élnek, és a gyerekek egész éjjel vagy visonganak, vagy sírnak. Szegények, nem tudom, hogy fognak napközben aludni, amikor felavatom ma a fúrót.

Magamtól teljesen idegen módon már ötkor felkeltem, és hatkor, az első szabad percben kirajzottam. Több emberre számítottam, azt hittem mindenki tűkön ülve várja, mikor mehetünk már kifelé és legalább az első nap tömeg lesz az első órában, de nem. Teljesen üres és kihalt volt minden utca, még elég sötét is volt, nem volt épp felszabadító érzés egyedül mászkálni. 

Azonnal a hegy felé indultam. Az első kétszáz lépcső után már nagyon furcsán lélegeztem, el is döntöttem, hogy onnantól a hosszabb úton megyek, nem lépcsőzöm többet. Az első parkban egy jó nagy rózsaágyás mellett haladtam el, megcsapott a tömény rózsaillat, megláttam a tengert és a vörösen izzó horizontot. Onnantól kezdve a felfelé úton csak bömböltem, hogy újra szabad vagyok, és mindenféle hangok, színek és illatok vesznek körül. Sokkolt a sok inger hirtelen.

Az úton még a szokásosnál is több feltört autót láttam, és nem csak külföldi rendszámosokat, mint normálisan, hanem sok spanyolt is. Az enyémet is feltörték, pedig hát elég szánalmas állapotban volt már így is, nem tudom mit reméltek találni benne. Ráadásul a jobb oldali ablaka már amúgy is be volt szakadva, azt úgy támasztottam ki egy fadarabbal, és résnyire nyitva volt, de nem voltak túl figyelmes tolvajok, ahhoz nem nyúltak, pedig az egy kis mozgatásra magától beesett volna, de ezek a barmok a bal oldalit törték be. Két oldali ablakválságban vagyok. Nem lepett meg a dolog, mert ma álmomban jártam az autómban és volt benne valami gyanus lakó, úgyhogy igazából még örültem is, hogy üresen találtam és csak egy törött ablak a kár. Szóval nem szegte kedvem, örültem, hogy üvöltve csicseregnek a madarak mindenfelé körülöttem.

Tovább másztam felfelé, egyre több embert láttam, és a hegy tetején a vár tövében már ott várták szépen a napfelkeltét, ahogy számítottam rá. A kikötő szokatlanul üres volt, egyetlen hajó sem mozdult, és a konténeres mólón sem állt bent egy sem, pedig ilyenkor már javában mennie kéne a rakodásnak. Nagyon furcsa volt így látni.

Felkelt a nap. Aztán felkelt még egy nap. Úgy tűnt, olyan sokáig voltunk bezárva, hogy teljesen megváltozott a világ, már két nap van az égen. Vagy csak a mai különleges napra kaptunk két napkeltét, nem tudom, mindenesetre, szerencsés vagyok, hogy ilyet láthattam.

Ebben az időpontban viszonylag sokan összegyűltünk futók, gyaloglók, biciklisták, elég nehéz volt ott kerülgetni egymást.

(Azóta egyre több helyen látok egyre több ehhez hasonló fotót csoportokban, közösségi oldalakon. Valószínűleg ez volt a mindenkori legjobban dokumentált napkelte Spanyolországban. Érdekes lenne összegyűjteni róla a fotókat.)

Még egy kicsit bóklásztam a hegyen, körülnéztem az ismerős helyszíneken. Eléggé megváltozott a táj. Két hónapja még téli kabátban mászkáltam erre, és elég kopár volt minden, most viszont melegfront van, szinte kánikula, burjánzik a természet, és a parkfenntartók nem dolgoznak, sehol sincs ritkítva a növényzet, dzsungelesedik az egész hegy. Szedtem két pálmaágat a dzsungelmintához, amit a szobába akarok festeni, aztán hirtelen nagyon elfáradtam és nagyon megéheztem.

A hazafelé úton már sokkal több embert láttam, minden tele van futókkal és biciklizőkkel. Gondoltam, hogy még lenézek a tengerparti sétányra, hogy milyen tömeg van, mert ott biztosan sokkal többen vannak, de már semmi erő nem maradt a lábamban.

Megmásztam ma egy 170 méteres hegyet!

Sok volt ennyi edzés így hirtelen, a térdem teljesen elgyengült. Most csak úgy tudok felállni, ha kézzel feltolom magam. Pedig a szakértők figyelmeztettek is, hogy semmiképp ne erőltessük túl hirtelen a testünket, hanem szépen fokozatosan térjünk vissza a mozgáshoz. És arra is figyelmeztettek, hogy nagyon figyelünk oda a fényvédelemre, kenjük magunkat napkrémmel és hordjunk napszemüveget, sapkát, kalapot, mert két hónapja vámpír üzemmódban élünk, a napfény is sok lesz hirtelen. 

Nemcsak az újdonsült 30 millió amatőr sportoló, hanem a profik is elkezdenek mától edzeni. Legalább a sportújságíróknak végre lesz miről közvetíteni, mert eddig is szorgosan dolgoztak. De minek? Teljesen érthetetlen módon nem szűntek meg a sporthírek sehol, hanem bulvárrá alakultak a sportrovatok, mert csak olyan témák vannak, hogy mit csinálnak otthon a sportolók, vagy hogy mennyi pénzt veszítenek a klubok. Nyílván a futball a legfontosabb, de a közös edzésre és a meccsekre még várni kell jó sokat, mert

a jelenlegi szabályozás teljesen ellehetetleníti a focistákat: Beiltották a köpködést.

Igazán betilthatnák az utcámban is! Bár a fertőzöttségi adatok nagyon bíztatóak, de tartani kéne még a két méter távolságot mindenhol, mindenkitől, mert ahogy a miniszterelnök mondta:

Senkit ne tévesszen meg ez a mostani enyhítés. a vírus nem tűnt el, még mindig itt van közöttünk, vigyázzunk egymásra! 

Jó hír viszont, hogy a pavilonkórházat bezárták tegnap. Ez volt az a kórház, amit még a kínaiaknál is sokkal gyorsabban, világrekord idővel, 18 óra alatt felhúztak Madridban, egy hatalmas rendezvénycsarnokban. A teljesítménye csúcspontján 1200 beteget kezeltek benne. Az egyik ápoló nyilatkozta, hogy az volt a legnehezebb, hogy az emberek halálfélelemmel kerültek be, mert mindenki azt hitte meghalni jött. De végül a szomszédos ágyakon fekvők között nagy barátságok szövődtek, és nagyon jó közösség alakult. Születésnapokat, hazaengedéseket ünnepeltek, beszélgettek, tapsoltak, énekeltek. A tegnapi záróbuli is nagyon családias volt, nem volt távolságtartás, hatalmas partit rendeztek, ölelkezős szelfikkel, búcsúpuszikkal.

Lehetnek még itt bajok, mert én is úgy érzem, hogy ez a mai enyhítés tévesen azt az érzetet kelti az emberekben, hogy már túl vagyunk rajta, és lankad a fegyelem sajnos. Tegnap már csomó embert láttam maszk nélkül trécselni az utcán, találkozgatni barátokkal, ilyesmi. Én is felelőtlenül beszéltem két szomszéddal is maszk nélkül, amikor a díszkivilágítást szerelték fel az utcánkba. Szerintem újra növekedni fog a fertőzöttek száma, mert még az enyhítés előtt is napi 2-3-4 ezer új fertőzöttet regisztráltak a héten, a mostani kirajzással kizárt, hogy ez a szám csökkenjen. A két gócpont természetesen Madrid és Barcelona, a többi terület valószínűleg folytatni fogja a visszatérést az életbe, de a két főváros továbbra is még sokáig zárva marad.